Lajkó Félix szerencsés csillag alatt született, ami önmagában véve persze semmihez sem elég, azonban ahhoz kiváló kiindulópont, ha mindez egy kitartó és harcias alkattal ötvöződik, hogy csodák születhessenek. S ezúttal nyugodtan elmondható: Lajkó Félix koncertje csodálatos volt, mert minden összejött, ami csak összejöhetett, nem úgy, mint például a múltkori koncertjén ugyanitt, amelyik, bár ütős volt, mégis hiányzott belőle valami, a pillanat lendülete, ihlete, őrülete, ami viszont most bőven ott volt. S hozzá a kiváló közönséghangulat, egy telt ház olyan publikummal, amely a kezéből csipegette a jobbnál jobb fordulatokat, dallamokat, amitől ő maga is olyan jókedvvel és szerénységgel vágott bele a zene szövetébe, hogy olyat ritkán hallani. És, ami úgyszintén nem mellékes, mivel a hangmérnökök sem egyformák, most úgy szólt a zenéje, hogy abból minden egyes finomság, felhang, szenvedélyes meglendülés, sóhaj, kaparás, ütés úgy szólt ki, olyan tisztán, és olyan mellbevágóan, hogy olyat még nem hallottam.
A koncert beharangozása, amely egy új formációt ígért, mint kiderült, kissé megtévesztő volt. Mert igazából semmi a hallottak közül nem igazolta, hogy a Lajkó Electric bármilyen vonatkozásban is elektromos zenei hangzást hozott volna, akár rockzenei értelemben, akár balkáni kocsmazenekari vonatkozásban, akár Barabás Lőrincék Eclectrik-jével bármilyen párhuzamban. Mert a felállás, bár ezúttal Brasnyó Antal brácsás mellett - aki jószerivel már összenőtt Félixszel, s akivel elválaszthatatlan párossá érett zenei duójuk -, ezúttal mindenekelőtt Pettik Ádám ütőhangszeressel bővült.
S, hogy miért nem Electric az Electric? Mert Félix most is nagyjából ugyanazt az anyagot játszotta, s ugyanazt a hangzást hozta, amit eddig, csak most a kép, bár első pillanatra alig észrevehetően, mégis alapvetően bővült. Ugyanis Pettik Ádám, a Besh O Drom fáradhatatlan harcosa olyan pontosan és fegyelmezetten, lendületesen és odaillően kísérte a duót egyetlen dobjával, amelyből egyszerre varázsolt elő gyönyörű mélyeket és pergő magasakat úgy, akár egy igazi vérbeli darabuka-játékos Dél-Szerbiából vagy Egyiptomból, ami egy teljesen új mozgatóerőt, egy egészen új szintet és jelleget kölcsönzött a megszokott vonóskettősnek.
S pergett a zene, amely valahogyan a mai trendek határmezsgyéjén egy örök érvényű valamivé nemesedett. Ez a népzene, amely mégsem az, mert megannyi különböző hagyománynak egyetlen olvasztótégelyeként működő alkotó által való megszólalása. Ez a világzene, amely nem az, mert érezzük, hogy itteni, nem a világhoz, hanem egy helyhez, közeghez, rokon népekhez és történelemhez kötődő. Jazz, amely a rögtönzés és improvizáció folytán az, ugyanakkor mégsem, mert a jazz beidegződéseiből semmit se hoz, szárnyalása a variációk tengerén ugyanígy tehetné őt komolyzenévé is. És trance, mert olyan eksztázisba emeli a hallgatót, hogy azt a legkeményebben dübörgő elektronikus zene sem tudná, és a kategorizálást még hosszan folytathatnánk, de minek.
Ahelyett, hogy bármilyen mélyebb, komolyabb elemzésbe bocsátkoznánk, térjünk vissza inkább első mondatunkhoz, mely szerint Lajkó szerencsés csillag alatt született, mert mindezeket a kategóriákat, stiláris kérdéseket egyetlen mozdulattal lesöpri az asztalról, mert a stílus bizony, s ez egyáltalán nem túlzás, csakis ő maga.
S végül összegzésként elmondható, hogy ezúttal Félixet ismét olyan csúcsformában hallhattuk, hogy az eloszlatott minden vele kapcsolatos aggályt, mely szerint már kissé megkopott volna, önismétlő vagy idejét múlttá lett volna. Nem, Lajkó Félix kiváló, friss, elképesztő erejű koncertet adott, amely bár egyáltalán nem hozott új hangzást - talán azt is mondhatnánk, hogy hál’ istennek – mégis úgy újult meg, olyan új lendületet kapott az új zenésztársaknak köszönhetően is, hogy az újabb évtizedeket nyitott meg a kiváló fiatal szabadkai művész előtt.

P.S. A koncert kiváló hang- és képminőségben is meg lett örökítve.