Halász Péter, Szulovszky István Joni, Bada Dada, Artner Iván, Leszták Tibor, Antal István Juszuf, Gasner János és most Gallasz József. Hosszú, és sajnos nem teljes sor azokból, akik a pesti underground ismert arcai közé tartoztak, kultúránk meghatározó személyiségei voltak, s örökre elmentek. Megdöbbenésünk és gyászunk mély, s nem találunk magyarázatot arra, ami történik körülöttünk. Ehelyütt Gallasz Józsefre emlékezünk.

Ha létezik élet, amely ízig-vérig Kelet-európai volt, amely a rendszerváltozás valamennyi bugyrát megjárta, valamennyi csapdáját végigkóstolta és megküzdötte, akkor az Gallasz Józsefé volt. Ha Hrabal leült volna vele akár a prágai Arany tigrisben, akár a pesti Grinzingi borozóban dumálni, egy ideig biztosan megpróbálta volna Józsit az élet vidáman debil és szép oldaláról meggyőzni, azonban ha meghallgatta volna az ő élettörténetét, hamarosan mélydepresszióban az asztal alá itta volna magát, miközben Józsit igazából mindezek a megpróbáltatások sem tudták megtörni, szarkasztikus humora és vicces nihilizmusa mögé bújva egy iszonyatosan szívós harcost ismerhettünk meg benne, aki minden óriási k.o. után is talpraállt, s bírta tovább a meccset.

Józsi a Bahia környékén bukkant fel a nyolcvanas évek végén, ekkor ismertem meg, amikor egy ideig a Kispál és a Borz menedzsere volt, s ugyanekkor megfordult számtalan más zenekar életében is menedzserként, segítőként, plakátozás-szervezőként, nyomdászként, s mindenekelőtt barátként. A régi Sziget-fesztiválok nélkülözhetetlen figurája volt, aki egyszerre volt mindenhol és sehol. Irodalmi, zenei tájékozottsága és általános műveltsége egészen komoly volt, amelyet viszont jóformán sosem csillogtatott, inkább fanyar humorával megjátszotta a dolgokhoz hozzá nem értőt.

Józsinak három gyermeke lett első feleségétől, majd később elváltak. A válás körüli csetepatét követően Józsi volt az első ember Magyarországon, aki hosszú hónapokig volt előzetesben a tartásdíj-körüli huzavona miatt.

Majd lett egy újabb kapcsolata, egy nagyon kedves erdélyi lánnyal, meghítt pillanatok, öröm, majd a lány hamarosan rákbeteg lett, s betegségébe bele is halt. Józsi az utolsó pillanatig mellette volt, segítette, támogatta.

Legújabb társkapcsolata egy jól csengő nevű konduktorral kötötte össze, aki nemrégen költözött haza Londonból, kezdett itthon dolgozni, többek között azért is, hogy együtt lehessenek. Vele együtt emelte őt a tragikus repülőgép-szerencsétlenség az égbe.

Tudjuk, hogy ezek magánéleti adatok, s talán nem lennének idevalók, de ezek mind annyira az élet, az ő életének a húsából szakadtak ki, hogy ezeket csak minimál-illusztrációkként említjük, mint egy elképesztően nehéz sorsszerű élet különböző állomásait, amelyek közül ezek voltak még talán a legkellemesebbek!

Pár hete találkoztam vele utoljára, amikor együtt ebédeltünk a Hajón. Rózsaszínű napszemüveg volt rajta, világos, lenge nyári ruházat, s míg miniatűr laptopjával szörfölt az interneten terveiről beszélt és múltjáról, majd amikor a pillanatnyi országhelyzetről is szót ejtettünk olyan arcot vágott, hogy kínomban fel kellett nevetnem, mint egy halálrasebzett hiénának. Igen, Józsi az angol humornak az igazi nagymestere volt, aki olyanokat tudott mondani hihetetlen fapofával, akár fürdőben, akár az erdélyi-hegyekben lerobbant autónk mellett, hogy attól a legmérgesebb, legkomolyabb, legtekintélyelvűbb ember arca is előbb megnyúlt, majd elképesztően vihogó örömráncba rándult.

Utolsó találkozásunkkor is kihasználta a helyzetet a dadaista örömszerzésre, önmagunk tehetetlenségén való nevettetésre, s fricskázott, sziporkázott, és küldte az éterbe szanaszét szkeptikus poénjait a Duna hullámjai felett a figuráját szépen bearanyozó napsütésben, majd amikor már nem bírtam szusszal a röhögést így szóltam: „Józsim, ne baszogass, mert még majd esszét írok a frizurádról, és abban nem lesz sok köszönet.”

„S amilyen szemét vagy, képes vagy meg is jelentetni!” válaszolta, majd felállt, s elindult mosolyogva a kijárat felé, otthagyva fuldokolni a nevetéstől, egyben tünődve azon, hogy Mrozek, Örkény, Beckett, Ionesco, Harms, és még megannyi más hiperszkeptikus íróóriás sem tudta volna őt utolérni abban a napi huszonnégy órában működő abszurd darabként megrendezett, mérhetetlenül tragikus, ám az erős szellemének köszönhetően azon mindvégig felülemelkedő világában, amelyet ő élete által elénkírt.

Hiányozni fog, de nagyon! S ami a legszörnyűbb, erre már most rá kell döbbennünk! S, ha belegondolok, micsoda szörnyűséget élhetett át a repülőgép-katasztrófában, amelyet épp ésszel felérni lehetetlen, lefogadom, hogy mégis, az egész velőtrázó borzalom láttán még a legutolsó pillanatban is egy gúnyos, irónikus mosoly ott ülhetett a szája szegletében, mintha azt üzenné: „Hát nem megmondtam, hogy ennek nem lesz jó vége!?”

Nekünk immár nem marad más, minthogy abszurd humorát szívünkben megőrizzük, s már csak őmiatta is, emléke miatt is nevetni soha el ne felejtsünk.

                                                                                       drMáriás