A Carl Palmer Band fellépése nem is koncertnek indult, legalábbis nem olyannak, mint a legendás időkben az ELP félelmetes óriáskoncertjei, amelyeken tízezrek várták a mestereket vigyázzállásban, miközben ők hihetetlen feszültséggel figyeltek minden egyes rezdülésre, hogy a mágia, a hatalmas zenei színház óriásgépezete hibátlanul működjön, jól sikerüljön a zongorakéselés, minden szóló, szépen csillogjanak a ruhák és az ellenállhatatlan frizurák.

Ehelyett Palmer kijött a színpadra amolyan tornatanárként egy üveg szénsavmentes vízzel, s beszélt a közönségnek, beszélgetett, viccelődött, mintha egy próbán, baráti zenedélutánon lettünk volna, ahol majd a kellemes alkalomra összejött zenészek kicsit jamm-elnek jókedvükre és a közönség szórakoztatására.

Fel is csendültek a számok, amelyek viszont a két fiatal zenész szólószerzeményeivel voltak jórészt tarkítva: egyrészt a teljesen elképesztő, tizenhét éves korától Palmerrel játszó lengyel gitáros Paul Bielatowicz szerzeményeivel, amelyeket hihetetlen könnyedséggel, a legelvetemültebb szólókkal és a szinfo-rocktól a középkori modális zenékig terjedő hangzásokkal tarkított, s amelyeket olyan elképesztő könnyedséggel rázott ki lazán ujjbegyeiből, hogy a közönség nem tért magához. Hasonlóképpen a nem kevésbé fiatal és tehetséges Stuart Clayton basszusgitáros is, aki ugyancsak a legtágabban értelmezve a zenei stílusokat hozott hol az ELP fénykorát idéző szólókat, hol pedig a Marcus Miller iskolára hajazó slap és funk elemeket, hogy végül ő is valami hihetetlenül tág zenei spektrumot elővarázsolva lopja magát a hallgatók fülébe és szívébe.

S, miközben teljesítményüket Palmer hol jószívű tanárként viccesen dicsérte vagy éppen dorgálta, jórészt háttal ült a közönségének, s csak itta a vizet, ezzel is arra irányítva a figyelmet, hogy ez az est nem róla, vagyis nem csak róla szól. Mert Palmer már mindent elért, amit zenész elérhet szólistaként, zenekari tagként, zeneszerzőként, hangszerspecialistaként, így most jobbára annak szenteli tevékenységét, hogy tudását átadja a fiataloknak, mindenekelőtt két kiváló zenésztársának, valamint általuk valamennyi hallgatójuknak, egyrészt a hangszeres tudásról, másrészt a zene iránti alázatról, komolyságról, s mindenekelőtt a zene végtelen szépségének és korlátainak tágításáról.

Mert azáltal, hogy ezekkel a fiatalokkal adja elő többek között a régi ELP kedvenceket, legyen az az Egy kiállítás képei, a Rómeó és Júlia vagy a Bitches Crystal, azokat nem azzal a céllal játsza, hogy bebizonyítsa: a másik két ELP tag nélkül is ugyanolyan jól meg tudnak szólalni, hanem azt, hogy ez a zene él ma is, sőt, éppen azáltal, hogy új arcok által új arcokhoz juttatja el azt élteti, akiknek ez az egész egy teljesen új felfedezésként csapódik be a búrájába új világokra nyitva ajtót.
Palmer játékáról talán nem is kell külön szólni: félelmetes energia, precizitás, lehengerlő pontosság és hangszerkihasználtság, hol zakatoló, mindent elsöprő mozdonyként, hol pedig egy lírai madárhangként, miközben tudása és szíve egy, dadogást nem ismerő tökéletes gépezet.

Az est lényege viszont abban rejlett, hogy a látszólag könnyed vasárnapi nyugdíjas teadélutánnak induló műsor egyre komolyabbra vette a szót, s egyre mélyebb és tágabb zenei képet vázolt elénk, hogy a végére olyan káprázatos, elképesztő zenei hullámvasúton találjuk magunkat, amilyenre csak a legnagyobbak tudnak ültetni minket.

Palmer harmadszor járt a hajón, s ahelyett, hogy netán elhalványult volna előttünk aurájának a fénye, az ezúttal is, s most különösen erősödött: az egyik hangulatában legjobb, zeneileg legkomolyabb, embetileg legelőremutatóbb koncertet adta eddig a Hajón.