Visszatér egyik legnagyobb kedvencünk, a new wave slágereket sanzonként előadó Nouvelle Vague, akik ezúttal vadonatúj lemezüket mutatják be, de vissza is nyúlnak majd immár közkedvelt legeslegütősebb dalaikhoz.
Bár a nosztalgia mindig valami gyanús dolog, amiből sosem sül ki semmi jó, a Nouvelle Vague puszta léte alapjaiban cáfolja ezt a tételt. Mert a ragyogó énekesnőkkel kiegészülő francia duó, Marc Collin és Olivier Libaux kettőse úgy nosztalgikus, hogy egyetlen pillanatig sem ciki, és úgy tölti meg újra élettel a hetvenes-nyolcvanas évek punkját és újhullámát, hogy még az is átadja magát a varázsnak, aki egyébként zsigerből rühelli a nosztalgiát, a punkot, a bossa novát vagy a feldolgozásokat. A Nouvelle Vague zseniális ötlettel úgy dolgozta fel az angolszász punk és New Wave klasszikus slágereit leheletfinom bossa novákba, elegáns akusztikus hangszerelésekbe, hogy az eredeti nyers vadság helyett inkább a hűvös és melankolikus elegancia lett a vezérelv, és talán még eredeti szerzőik sem ismertek rá a ragyogó érzékkel kiválasztott számokra.
A nagy ötlet 2002-2003 környékén szállta meg Collint és Libaux-t, és nem telt bele egy év és néhány koncert, meg is jelent az első Nouvelle Vague-lemez. A fantasztikusan jól eltallt feldolgozások, és a rafinált franciás image azonnal elöprő és revelatív sikert hoztak a zenekarnak, ami azóta már az ötödik sorlemezénél tart. Mindegyik album rendkívül koncepciózus vállalkozás: hol klasszikus, nyolcvanas évek-beli filmslágereket értelmeznek újra, hol az eredeti szerzőkkel dolgoznak együtt (mint Martin Gore-ral a Depeche Mode-ból, Ian McCullough-fal az Echo and the Bunnymenből, Terry Hallal a Specialsből, vagy Barry Adamsonnal), hol pedig a korszak francia posztpunkja előtt tisztelegnek a kortárs pop legnagyobbjai, Camille, Vanessa Paradis, Jeanne Cherhal és Soko társaságában.
