A CAFe Budapest kortárs művészeti fesztivál egyik jelentős képzőművészeti programja a negyvenes éveinek közepén járó Szigeti Tamás Valahol című kiállítása az A38 Hajó kiállítóterében. A nagyméretű, roncsolt felületű festett vásznakon Szigeti az egyén és a történelem viszonyát gondolja újra, és arra a kérdésre keresi a választ, hogy milyen lenyomatot hagy a nagyvárosi „tájképeken” a történelem.
A most bemutatásra kerülő tárlat a harmadik része annak a már sorozatként is felfogható kiállítási ívnek (Önhatalom, 2012; Köz, 2013; Valahol, 2014), amely következetesen az egyén és a történelem viszonyát gondolja újra, miközben azt vizsgálja, milyen lenyomatot hagy emberi tájképeinken a történelem.
Valahol. A mostani kiállítás címe térbeliségre, valamely területre, vidékre utal, és teszi ezt a bizonytalanság, a keresés-kutatás érzetét keltve. Nagyvárosi tájképfestészet ez, áthatva a történelem lenyomataival. Leginkább egy militáns Monet-t képzeljünk el, aki a tavirózsák között felbukkanó hadi sisakokat megpillantva elhagyja az impresszionisták derűjét, és technikát vált.
Szigeti képein mindig felbukkan valami nyugtalanító, valami, amiről tudjuk, hogy ott van, mégis jobban szeretjük, ha nem látszik. Letakarjuk -- akár egy tavirózsával, akár mással. De ezeken a képeken mégis ott van, muszáj nézni, míg elénk tárul: a katonafejek, a karhatalom, az emberi konfliktus mint feltépett seb az esztétikum tálcáján.
A Judit vagy Salomé-ábrázolások juthatnak még eszünkbe Szigeti képeiről, ahol a szépség, a kimódolt esztétikum punktumába a borzalom kerül.
Ma, amikor az újságok címlapján naponta hoznak le képeket levágott emberfejekről, talán azt hihetjük, nem hatnak ezek a képek. Pedig igen, belecsalogatják a szemet egy rettentő játékba, ahonnan aztán nincs visszaút, elgondolkodni muszáj.
„Amikor egy tájat nézek, az mindig egy alkalom arra, hogy végiggondoljak dolgokat. Különösen szeretem Pesten a Duna-szakaszokat, ahogy az ember elnézi a túlpartot. (…) A hegyek, a kémények, a vizek, az égbolton a fátyolfelhők kirajzolnak képeket. De nem mindig mond igazat ez az egész, vagy csak én nem értem... Vagy az ellenkezőjét értem annak, ami igaz, és ilyenkor úgy érzem, hamis a táj... De mitől lenne hamis a táj? Hiszen az maga a természet! Hát nem... A táj, amit az ember szemlél, már a civilizáció áldása, rontása. Az a táj. Az állatnak ez nem táj, neki szagok, fák, eső, mocsok, tisztaság, szagok…
Ez az embernek táj, a festőnek tájkép: a táj mindenképpen emberi teremtmény, s mint ilyen, lehet hamis. Hamis táj -- hamis már attól, ahogyan a szemét beleilleszkedik: világos színű virágok között egyszer csak fényes celofán. De ha észreveszem, hogy hamis, mintha valahogy az igazság is megtörténne.” (Részlet Szigeti Tamás munkamonológjából).
http://cafebudapestfest.hu